Saját fotó
Bótrágy, Kárpátalja, Ukraine
Élni és élni hagyni....

2012. június 13., szerda

Így mulatunk mi....avagy leány és legénybúcsú kárpátaljai módra...képekben

Sokat ugyan nem lehet látni, de a hangulat mindenesetre önmagáért beszél....szóval na, így érkeztek a lányok  a legénybúcsúra, muzsikaszó kíséretében...

Meglepetésként betoppantunk a legénybúcsúra...Hogy örvendtek e? Hááát....mindenesetre maradhattunk, ki nem dobtak:))


Hangolnak a fiúk...


Jó hangulatban....



Hangulat a tetőfokán...


* hamarosan fotókkal frissítve!





2012. június 11., hétfő

Csak hagyományosan... 1. nap

Mai modern világunkban mindenki haladni szeretne a korral. Ez rendben is lenne, nincs is ebben semmi fura, csak sajnos az a hátránya, hogy a nagy igyekezetünkben megfeledkezünk évszázados  magyar hagyományainkról. A régi korok embere mindennek megadta a módját, úgy a születésnek, az esküvőnek, mint az elhalálozásnak, az emberi lét legmeghatározóbb élményeinek. Ma hajlamosak vagyunk elsiklani felettünk, mondhatnám úgy is, hogy "felturbózva" éljük a mindennapjainkat. Nincs időnk semmire, gyorsan tudjuk le és kész, s már fussunk is tovább az élet ösvényén, sokszor se nem látva, se nem hallva egyszer csak arra eszmélünk, hogy a végére értünk, s közben nem is éltünk, nem fordítottunk kellő figyelmet dolgokra, emberekre, kapcsolatokra...


Régen egyértelmű volt, ha lakodalom, akkor sátras, gyakorlatilag egész héten át tartó mulatozás. Jó alkalom volt ez arra, hogy rég nem látott rokonok, ismerősök találkozzanak, örüljenek egymásnak. Legföljebb a városi emberek tartották étteremben életük ezen jeles eseményét. Nos napjainkban ez merőben megváltozott. Ma egészen lenézik azt, aki egy puccos éttermi hacacáré helyett a hagyományos, minden tekintetben több munkával, strapával járó, ám csak halkan jegyzem meg, hogy élményekben gazdagabb lakodalmat választja.

Ezen írásom apropója, természetesen egy örömteli családi esemény, öcsém esküvője. Napról napra szeretném végigvinni az olvasót a kárpátaljai hagyományokon, bemutatni, hogy mi hogyan is csináljuk...

Már ma elkezdődött a sütés. Általában ilyenkor az aprósütemények készülnek el. S tényleg jó alkalom ez a beszélgetésre, kikapcsolódásra, s valahogy a munka is játszi könnyedséggel megy. 
Mivel már a sátordíszítés is modernizálódva van, így azért természetesen nem úgy kell elképzelni, hogy fatányérból, fakanállal eszünk, épp ellenkezőleg...A terítés egyik díszítő eleme a szalvéta, nálunk jelen esetben bordó-fehér a dekoráció, amelyet természetesen mi magunk hajtogattunk az origami segítségével. 

Hajtogatni tanítom a többieket, de nagyon ügyesek voltak, gyorsan ment:))

A kicsik is nagyon élvezték, de a menyasszony sem lehetett kivétel, neki is akadt hajtogatni való...


Íme a végeredmény...Na, 150 ilyet képzeljünk el dekorációként, de majd mutatom...

A keddi nap a sátorállítás, valamint a leány és legénybúcsú estéje, pontosabban éjszakája...Hááááát arról nem ígérem meg, hogy holnap tudósítok :)), de az érdekessége miatt mindenképpen beszámolok róla...
Szóval a mai nap még igazán könnyedén telt, bár igaz a mondás:"Áldott a sok kéz!"




2012. június 9., szombat

A tudat hatalma...

"Reggel, mielőtt kinyitjuk a szemünket, állítsuk be az agyunkat arra, hogy ma egész nap jó dolgok történnek majd velünk. Mondjuk végig magunkban ezt a rövid szöveget: „Jó reggelt kívánok magamnak és mindazoknak, akiket szeretek, és akikkel ma csak találkozni fogok. Odavezetek egy fénysugarat a lábujjaimhoz, végigvezetem az egész testemen, és mosolyog minden pici sejtem, örül a mai napnak. Ma valami jó történik!” Próbáljuk ki – és tényleg valami jó fog történni! A saját egyetemi hallgatóimmal is csináltam ilyen kísérletet, igen meggyőző végeredménnyel. A gondolat, a tudat hatalma valóban teremt. Ha meg akarjuk találni ennek az összefüggéseit a modern kvantumfizikában, akkor egész nyugodtan menjünk utána, mert megtaláljuk. A szemünk persze mindent magába fogad, és viszi hátra a tarkólebenybe az információt – de ha az agyunk azt az üzenetet kapta, hogy ma jó dolgok történnek majd, akkor csak jókat keres. Meg van ígérve, te üzented meg – hol van az a jó? És egyszer csak valóban észrevesszük az apró, örömteli dolgokat! Egyszerűen kinyílik bennünk a pozitív érzelem, jobb lesz az energia-háztartásunk. Ezt mindenki kipróbálhatja saját kísérlet keretében is. Egy hétig minden reggel tegyük be a teremtő tudatunkba, hogy ma valami jó történik, közben figyeljük a közérzetünket, a lelkiállapotunkat, a velünk történt eseményekről pedig írjunk naplót - és rá fogunk jönni, hogy ez így igaz. Ha nem hiszünk másnak, higgyünk önmagunknak, a saját tapasztalatainknak!" 


Prof. Dr. Bagdy Emőke: Hogyan lehetnénk boldogabbak?




Forrás

Nesze neked EB!


Beregszász (magyarul latin és rovásbetűkkel) valamint ukránul cirill betűkkel. Minden egy helyen?
(Az EB miatt angol helyesírású táblák kerültek ki a latinbetűs magyar helyett...) 



Mai hír: az EB miatt variálnak a helynévtáblákkal


A foci Eb-re hivatkozva vették le a magyar nyelvű helységnévtáblákat, helyükre ukrán és angol nyelvű feliratok kerültek.Kárpátalján a főutak közelében több magyarlakta településen is eltávolították a magyar nyelvű helységnévtáblákat. Helyükre ukrán és angol nyelvű feliratok kerültek. A megyei közútkezelő a cserét a futball Európa-bajnoksággal indokolta. A KMKSZ szerint nem a foci-Eb az igazi ok, mert már máskor is történt hasonló eset.

(kuruc.info - eredeti cikk)

2012. június 8., péntek

Aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul.....


A rováskultúra terjesztése, minden, magát nemzeti érzelműnek valló ember számára nagyon fontos. Nemzeti kincsünk reneszánszát élni napjainkban, hála Istennek! 

Érdekes, pontosabban érthető, hogy a rovásírást sokan a Jobbikhoz kötik, mivel ők voltak az első olyan politikai szervezet, amelyik kiállt a rovás mellett és "felkarolta" azt. Talán ezért is lehetséges, hogy akik nem szimpatizálnak a Jobbikkal, mint politikai párttal, azok kigúnyolják, kinevetik a rovásírást kedvelőket, szeretőket, elítélik a rovástábla állításokat az egész Kárpát hazában.  Magam is sokszor találkoztam már olyan véleménnyel, ha a rovás került szóba, hogy " Á, te is ezt a jobbikos marhaságot űzöd?" Pedig higgyék el, hogy nem minden "jobbikos" tud róni! Az a tényállás, hogy oda jutottunk /hála Istennek/, hogy a rovásírás ma már az alapműveltség része kell legyen, "jobb /és nem feltétlenül jobbikos/ helyeken".

S tényleg nagyon fontos az, hogy ha teszünk valamit a rovás széleskörűbb terjesztése érdekében helyesen tegyük azt, s ne kövesünk el olyan hibákat, amelyről a fenti videofelvétel, valamint a rovas.info cikke tanúskodik!

Ezért indult, a Rovás Alapítvány táblaállítási missziója, hogy Kárpát - medence szerte egységes rovásírásos helyiségnévtáblákat helyezzenek ki, ne pedig különféle "balul sikerült" hamisítványokat, ráadásul hibás felirattal! 

Íme a rovas.info cikke a helytelen táblafeliratról: 

Aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul...
A rovásműveltség terjedése örvendetes és sokszor akár egy-egy kis lépés is segítséget jelent a korszerű használat fejlesztésében. Azonban a rovást hirdetőknek, terjesztőknek mindenek előtt illik ismerni a nemzeti írást, legalább a betűk szintjén!
A helyes felirat így nézne ki: Békés
Békés (Bekes... "é" helyett "e") rovástáblája jelzi ugyan az igyekezetet, de az egységes rovástáblákra csak hasonlító, silány minőségű és kivitelezésű, s főként hibás rovásfelirat ma már nem használ a rovás népszerűsítésének. Remélhetőleg a táblaállító közösségnek nem kell sokáig szégyenkeznie a kicsi és savanyú magyar narancs miatt...






2012. június 7., csütörtök

Az ukrán nyelvről - gyerekszemmel....

Keresztlányom 4 éves, aranyos kicsi szöszke mókus. Magyar nyelvű óvodába jár, apuka magyar nemzetiségű, ám anyuka oldaláról a nagymama ukrán. Anyuka ukrán iskolát végzett, anyanyelvi szinten beszéli az ukránt, de hála Istennek az üzenet eljutott hozzá, mert a két gyerkőc közül a nagyobbik, aki már iskolás, magyar iskolába jár, s a kisebbiket is abba készül beíratni.


Nagy dolog ez a mai világban felénk, ahol sajnos az ukrán nyelv egyre nagyobb teret hódít, s egyre több magyar nemzetiségű szülő jut arra a következtetésre, hogy ukrán iskolába íratja a gyerekét, megvonva tőle a magyar identitás kialakulásának azon lehetőségét, amelyet az iskola táplál a gyermekbe a magyar nyelven, irodalmon, s még hosszan sorolhatnám mi mindenen keresztül.


A nagyobbik kislány másodikos, tanítgatja a kicsit számolni egytől tízig angolul és ukránul.  Az angol csak sikerül, a kis szöszi perfekt vágja a számokat angolul, de az istennek sem akar ukránul számolni....Nem és kész! Nővérkéje ráripakodik, hogy "Emília, ezt meg kell tanulnod!". Mire a kicsike nagy hetykén visszavág: "Értsétek már meg, hogy utálom az ukránt!". Mire a nővére fegyelmezetten odaszól:  "Igen? De hát nagymama is ukrán!" "Akkor őt is utálom!" ordít vissza nagyon mérgesen a kis szöszke négyéves...:D


A jelenet komikus, de egyben némi reménysugár is felvillan, hogy lám lám, a magyar nyelv harcba száll, élni akar....

2012. június 4., hétfő

Trianon sebei

ozdijag.hu 

A nemzeti összetartozás napján a trianoni békeszerződés aláírásának napjára - 1920. június 4-re - emlékeznek a magyarországi helyszíneken és külhoni magyarlakta településeken.


Békeszerződés? Nem békeszerződés volt az Trianonban. Rossz szóösszetétel ez arra az irathalmazra, amit az orrunk elé toltak a versailles-i kastélyban kilencvenkét éve, 1920. június negyedikén. A világháborút lezáró béke helyett viszont már ott sistergett a következő világégés valamennyi kelléke: a győztesek gátlástalansága, a féktelen területrablás, a hadisarc, megannyi ordító igazságtalanság. Az az iromány maga volt a garancia a következő világháborúra. Nem volt ott semmiféle szerződés; diktátumot írattak alá velünk azon a szomorú napon.
Igaz, hónapokkal előbb, ahogyan kell, meghallgatták a győztesek jó Apponyi Albertet, aki három világnyelven is elmondhatta szívszorító, legendás védőbeszédét az ezeréves hazáért. „Érzem a felelősség roppant súlyát, amely rám nehezedik abban a pillanatban, amikor Magyarország részéről a békefeltételeket illetőleg az első szót ejtem. Nem tétovázom azonban, és nyíltan kimondom, hogy a békefeltételek úgy, amint Önök szívesek voltak azokat nekünk átnyújtani, lényeges módosítások nélkül elfogadhatatlanok. Tisztán látom azokat a veszélyeket és bajokat, amelyek a béke aláírásának megtagadásából származhatnak. Mégis, ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene a béke elfogadása vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes-e öngyilkosnak lennie, nehogy megöljék.” De addigra készen volt a ránk szabott ítélet, belefoglalva a harmadára csonkolt ország, a szétdarabolt nemzeti vagyon, az otthon nélkül maradt sok millió magyar, a bánathegyek és a kilátástalan sorsok. Henri Pozzi tanulmányában ezt írta 1935-ben: „A háborús vesztesek közül Magyarországot nem büntették – Magyarországot kivégezték.”
És végül mégsem használt senkinek a trianoni diktátum – a győzteseknek sem. A térképasztal mellett összetákolt Csehszlovákia éppúgy életképtelennek bizonyult, mint ahogy Jugoszlávia, a délszláv turmixállam is darabjaira hullott (Koszovó környéke még mindig füstölög). Az ábrándos utódállamok csődöt mondtak, nem igazolták vissza Trianont, Közép-Európa máig önmagát keresi. Magyarország az igazát. Megtörténhetett, hogy egy kárpátaljai magyar öregember hosszú élete során öt állam polgárává is lett – megtűrt, kisebbségi sorban, persze –, holott ki sem lépett a falujából, csupán a történelem masírozott át rajta.
Mivel szolgáltunk rá Trianonra? Ekkora méltatlan büntetésre? És miért éppen mi, magyarok? Máig keressük a választ. Sok történész szerint valójában szelídebbre tervezték a békekötés forgatókönyvét, korántsem ilyen kíméletlenre; az ítélet gerince hamar el is készült, ám közbejött a tizenkilences tanácskommün, ez felbátorította a Monarchiából kiszakadt kisantantállamokat. Kun Béláék ámokfutásának letöréséért cserébe szabad kezet kaptak az országkoncoláshoz a nagy győztesektől. Éltek is az alkalommal, de még mennyire: hiénaként zúdultak a vérző anyaországra, benne látva elmúlt évszázadok minden bajának okozóját. Tehették bátran, nemzeti hadereje már régen nem volt a hazának, szélnek eresztette azt Károlyi Mihály, mielőtt átadta hatalmát a kommunista csőcseléknek.
Szólhatott-e másról Horthy Miklós kormányzó Trianon évében kezdődő negyedszázados országlása, mint a meggyalázott, feldarabolt és kifosztott ország testi, lelki talpra állításáról, a békediktátum revíziójáról? Ezzel kezdődött minden magyar ember gondolata, álma, imája, reménye, bármelyik oldalán élt is a gyalázatos határvonalnak. Trianon fájdalmáról, igazi arcáról évtizedeken keresztül beszélni sem lehetett. Bélyeget kapott, aki csak szóba hozta, hogyan bánt el velünk a „művelt Nyugat” abban a Párizs melletti kastélyban azon a kegyetlen napon, amikor Nagy-Magyarország-szerte szirénák szóltak, harangok zúgtak. Károlyi és Kun Béla később szobrot kapott a diktatúrában – Horthy irredenta, fasiszta bélyeget. Trianon óta csak annyi változott, hogy már beszélhetünk róla. Már megírhatják az újságok, hogy megverték Nyitrán a diáklányt, mert magyarul beszélt. Hogy megfosztották szlovák állampolgárságától a százéves felvidéki Ilonka nénit, mert magyar papírokért folyamodott. Hogy a vereckei szobrot újra és újra meggyalázzák ismeretlen barbár ukránok. Hogy továbbra sem kaphat végtisztességet a délvidéki vérengzés több tízezer magyar áldozata. Hogy a nagy székely írónak még a hamvait is kitiltják Erdélyből.
Más nemigen változott az eltelt kilencvenkét év alatt. Legutóbb még azt reméltük, talán majd a nagy csatlakozás Európához biztosan segít. Hogy a megnyitott határok megoldanak mindent, az előítéletek eltűnnek, a falak leomlanak. Nem így történt, az Európa Unió „megoldása” is íróasztal mellett született – olyan is lett. Sólyom László köztársasági elnökként még a komáromi Duna-hídon sem mehetett át.
Trianonra emlékezni annyi, mint szót emelni az igazságért, ha tabukat sért, akkor is. Európa hallgat, a mi médiatörvényünk az uniós bürokraták szerint égre kiált, de a fejlett nyugat-európai államokban mindenütt elfogadott kettős állampolgárságot ellehetetlenítő szlovák törvény nekik „belügy”. Mintha Attila hunjai lennénk, olyan veszélyesnek tartanak minket – pedig csak felemelt fejjel szeretnénk járni, kívül rekedt nemzettársainkkal együtt.


Forrás




2012. június 1., péntek

Rovás - "Hagyaték"


A Duna TV szombaton a Csíksomlyói búcsúról adott élő közvetítést 11.00-tól, majd 15:00-tól a Hagyaték c. műsorban a rovás jelenéről és jövőjéről volt szó.

Élő rovás - itt és ma
Nemzeti írásműveltségünk legújabb kori terjedésének hála, már nem csak a rovóközösségeken belül, hanem az egész társadalomban, így a médiában is felváltja a múlt kérdésköreinek túlsúlyát egy a jelenlegi rováshasználattal és a jövő fejlesztéseivel is foglalkozó, kiegyensúlyozottabb szemlélet. Ennek kiváló mintáját szolgáltatta a Duna TV Hagyaték c. műsora, melyben az írástörténeti kutatás legújabb eredményein túl a közelmúlt kiemelkedő eseményei, a mindennapi rováshasználat, illetve a közeljövőre vonatkozó elképzelések, újítások is helyet kaptak.
A műsorban szerepel Dr. Hosszú Gábor, egyetemi docens, Sípos László, a Rovás Alapítvány elnöke, Molnár V. József, néplélekrajz-kutató és Sütő Levente, a népművészet mestere.
Május 26. 15:00 HAGYATÉK '26 perc.
2012 - Rovásírás – Újraéledő jelek
A Hagyaték a magyar szellemi kulturális örökség átörökítésén munkálkodik. Leporolja a magyar múlt szellemi hagyatékának egy-egy darabkájáról a modern korokban rárakódott szennyeződéseket, hogy azok újra a maguk fényességében ragyogjanak. Ezek a mozaikdarabkák – épületek, tárgyak, könyvek, emlékek, történetek, tájak, gondolatok és mindenekelőtt az azokat alkotó és alakító szellemek – hétről hétre a képernyőre kerülnek, hogy végül a soha el nem évülő egyetemes magyar szellemtörténet egészévé, a megújuló magyar hagyománnyá álljanak össze a nézők lelkében.



Forrás