Saját fotó
Bótrágy, Kárpátalja, Ukraine
Élni és élni hagyni....

2017. szeptember 4., hétfő

Életkép...



A bicikli meglepően gyorsan gurult a gödrös úton, ide oda hintáztatva a rajta utazót. Annyi, de annyi minden kavargott a fejében... Hirtelen összeszorult a torka, kapkodta volna a levegőt, sajnos egyszerűen nem ment, mintha a légzőközpontja bénult volna le hirtelen,  úgy érezte azonnal megfullad, soha eddigi élete során, még hasonlót nem érzett. Az egész mindössze a pár pillanatig tarthatott, de a nő nagyon megijedt, fogadkozott magában, hogy soha ilyet nem szeretne többé érezni...

 A bicikli ebből mit sem sejtve gurult tovább az úton, a vélt vagy valós veszély elmúltával a lány is megnyugodott, a gyengéden szemerkélő eső simogatta az arcát, s talán a lelkét is kicsit. A lelkét, ami nagyon-nagyon fájt, olyan soha múlni nem akaró tompa, mély fájdalommal, ahogy olyan dolgok után fáj az ember lelke, ami tőle független, mégis újra és újra megtörténik vele, újra és újra ugyanannyira fáj... Olyan fájdalom ez, amire nincs  más gyógyír, csak a szeretet. Egyszerűen nem tudta magában hová rakni a lekezelő viselkedést, az ordibálást, ami újra és újra megtörténik vele, és ő újra és újra ezer és egy indokot talál arra, hogy megbocsásson, mert soha nem elég erős ahhoz, hogy csak előre nézzen és ne hátra, mert a jövője előre van, s a múlt, ahová minduntalan visszakérezkedik nem tartogat másat csak keserűséget, megaláztatást, fájdalmat, rossz érzéseket. Ezek okozzák a pár perce még a torkát szorongató fullasztó érzést, ami annyira megrémítette... Hogy tudna szabadulni, még nem látta tisztán, csak azt, hogy szabadulnia kell, egyszerűen muszáj! Az eső szomorúan szemerkélt, a bicikli pedig vígan gurult tovább, mintha ezzel akarná vigasztalni a rajta utazót...


2017. január 31., kedd

Keszekusza...

Túlságosan rég nem írtam semmit, pedig a fejemben , a gondolataim között állandóan itt zakatol, hogy ezt is le kellene írnom, s ezt is. Előreláthatólag pont emiatt ez a bejegyzés zűrzavarosra fog sikeredni :) :) :)

Hol is kezdjem? Temérdek dolog történt velünk tavaly augusztus óta, amikor is az utolsó bejegyzésem született... Persze mindent leírni teljes képtelenség lenne, s nem is áll szándékomban, hogy ilyesmivel untassalak, kedves Olvasó. 


Innen kivettem egy részt, mert megígértem valakinek...


Volt már valakinek közületek 2 otthona? Huhh, mert nekünk most lassan egy éve kettő van, s a kettő között futkosunk, próbálok háztartást vezetni, de annyira elszívja az energiámat, hogy azt el sem tudom mondani, másrészt persze nem panasz, mert örömmel és megelégedettséggel tölt el a tudat, szeretem, imádom mindkettőt, csak magammal vagyok elégedetlen, hogy a fenébe nincs 4 kezem, s miért nem tudok egy időben két helyen lenni??? A férjem szerint rigolyás vagyok és rendmániás, lehet van benne valami....

Napok óta, nem, nem is napok inkább hetek óta nem igazán vagyok elememben munka terén, a mézeskalácsok nem haladnak, a varrással sem igazán jutok egyről a kettőre, remélem aztán magamhoz jövök, s belevetem magam a kézműveskedésbe, mert igazán az tud kikapcsolni, megnyugtatni. Megnyugtatni egy-egy olyan dolog után, hogy a boltba napi szinten becsapnak, vagy be akarnak csapni, véletlen? szándékos? nem tudom... De engem ezek a dolgok nagyon-nagyon zavarnak, s néha már azt hiszem, hogy csak per hecc csinálják... Idegesítőnek találom, hogy az általunk 3,5 hónapig foglalkoztatott mesterember szép ügyesen átver, s aztán emeli kalapját, meglép... Még sorolhatnám a dolgokat, aztán erről a "mesteremberes" dologról írok később. 

Ma segítettem valakinek, igazából minden nap segítek, de ma talán még többet, mint egyébként. Jó érzés volt gyermeki örömet okozni, szerintem ezt be kell vezessem, mert hálás feladat volt, s mindenkinek ajánlom figyelmébe, tegyetek jót egy szegénnyel, legalább egy héten egyszer, bőségesen megtérül, s ha nem hát az sem baj! 

Január-február hol a nyár? Nyarat szeretnék mielőbb, mert már nagyon elegem van a zimankós időjárásból, s legfőképpen a csúszós utakból, elfagyott vízvezetékekből! Legyen mindenkinek kellemes, munkás-pihengetős  hete!







2016. augusztus 16., kedd

Elmerengős...


Olyan rég írtam valamit, te jó ég, pedig aztán  történgetnek velünk a dolgok rendesen, csak sajnos állandóan időhiánnyal küzdünk, de azt hiszem, ez most egy ilyen periódus, nem érdemes hadakozni ellene, szépen lassan ez is kialakul, mint minden egyéb. A nyarunk iszonyat mozgalmasan telik, talán még túlzottan is, de mi így szeretjük, tudjátok, mint a "magyar narancs" kicsit ilyen, kicsit olyan, de mégis a mienk :)

Nekem most kezdődik a május hónap utáni második legkedvesebb időszakom, augusztustól, egészen október közepéig tart és egyszerűen imádom! Szeretem, hogy a reggelek hűvösek, csakúgy, mint az esték, kedvelem, hogy hamarabb kezd sötétedni, tehát kicsit többet lehet pihenni (mondjuk mi még ezt nem érzékeljük), s még sok-sok mindent szeretek az évnek ebben a szakában... 

A pihenésről eszembe is jut azonnal, hogy a kicsiny rózsakertünk közepén van egy függő fa pad, azért került oda, hogy ott fogunk majd olvasgatni, lazítani. Szépen megálmodtam magunknak,  amolyan hagyományos kockás pléddel takarózós, hűvösebb, kora őszi estéken való kis kuckónak. A pad, vagy ha úgy tetszik függőpad, Ránk vár, egyedül árválkodik, gyönyörű borvörös muskátlik lakják egyenlőre, de aztán majd jövünk mi is és jó nagyokat fogunk rajta pihenni, elmélkedni, álmodozni, tervezgetni...


*Fotó a netről, de a mi padunk is ugyanilyen, s kicsit a környezet is, a különbség, hogy itt nem látok muskátlikat...

2016. április 17., vasárnap

Kedvenc évszakom...


Idén jóval korábban érkezett hozzánk,a régebben általam május illatának nevezett orgonavirágzási időszak, minimum 2 héttel korábban kezdtek el virágozni, és édes bódító illatukkal magukba bolondítani az orgonafák és bokrok. Nagyon szeretem ezt az időszakot, kedvenc virágaim közzé tartozik az orgona és a hagyományos egyszerű piros tulipán. Kétnaponta cserélem a lakásban a tavaszi csokrokat, s mindig elámulok, micsoda illat, amit ontanak magukból szerintem nincs is olyan ember, aki ne kedvelné a több színben pompázó csodás virágokat. Az éledező természet meleg érzéssel tölt el, órákat tudnék bolyongani a finom illatukban.

 Ilyenkor már ugye rengeteg a tennivaló kertben, udvaron egyaránt, de szívesen végezzük férjemmel együtt, bármilyen kinti munkáról legyen is szó. Javában virágzanak gyümölcsfáink, az ősszel újonnan telepített, 1200 tőből álló szamócaültetvényünk is. Idén tavasszal is került sor faültetésre, igazából múlt héten vásárolt a férjem 3 facsemetét, 2 különböző fajta cseresznyét és egy érdekes fajta barackot, aztán lássuk, megmaradnak e? Különleges málnabokrok, ribizli is került ültetésre, remélem szép terméssel fognak örvendeztetni minket. 

Igazából idén kevesebb idő jut a kertre, de igyekszünk mindent becsülettel elvégezni. A melegágyakban már szépek a palánták, hamarosan ki lehet őket ültetni. Közben dolgozunk, építkezünk, tatarozunk, s tervezgetjük Isten segítségével a JÖVŐT :)

Kellemes, örömteli, dolgos napokat kívánok mindannyiunknak!



2015. október 7., szerda

A híd



Kálváriánk nem ma, nem is tegnap, hanem még tavasszal kezdődött. Az egész azzal, egész pontosan, hogy házat vásároltunk egy közös híddal... Egy szép napon a szomszéd anyukámnak, aki épp hozzánk igyekezett, félvárról odavetette: "Maguk ezen a hídon nem fognak járni, mert én ezt felújítom!" Nem figyeltünk erre különösebben oda. Nem sok idő elteltével előálltak, hogy ők a hidat felújítják, s mi pedig építsünk magunknak egy másikat, mert hogy szégyen ez, hogy közös hídon járjunk! Kezdődtek a viták, sértegetések, egy szép nap reggelén felállított a szomszéd, hogy ha gondoljuk, parkoljuk le a kocsikat a kapuban, mert 2 napszámos álldogál a kapuban, s ők bontják a hidat (a közös hidat), oldjuk meg a parkolást, ahogy lehet. Feldúlva felmentem a községházára, ők is jöttek, ott újabb sértegetések, vita, veszekedés, nem részletezem... Ott azt a választ kaptam a jegyzőnktől, hogy ha nincs pénzünk hidat építeni magunknak, akkor vagy építsünk egy ideigleneset, amit használhatunk, amíg gyűjtünk egy véglegesre, vagy kérjük meg a szomszédot (természetesen a másik szomszédot), hogy az autókat parkoljuk az ő udvarukon! S hogy nem lehet megszabni a másiknak, hogy a saját térfelén mit épít, nos ezzel a kijelentéssel tökéletesen egyetértettem! Kértük közösen, jöjjön ki a földmérő, s mérje fel a területet, ki is jött, nem volt gond, fel is mérte minden oldalról, akkor úgy tűnt ez mindenkinek megfelel. Az arányok elosztását nem részletezem, a videón tisztán kivehető! S hogy mindez nem csak üres szócséplés, a lenti videók bizonyítják, szerencsére mindent felvettünk, milyen jól tettük! Régóta tudjuk, hogy a vitás helyzeteket érdemes videóra venni, később bizonyítékként jó szolgálatot tehetnek! Megegyeztünk, hogy az idei év folyamán mi is, ők is elkészítjük a HIDAT! Külön-külön mindenki a saját térfelén. Eltelt 3 hónap, egy szép nap újra jön a szomszéd, hogy mi az ígértük, hogy májusban hidat építünk(megjegyzem erről nem volt szó), s hogy mi nem tartottuk be a szavunkat, addig-addig, hogy mi másnap nekiálltunk, s megcsináltattuk azt a nyavalyás hidat, hogy legyen végre békesség! 

Természetesen a közös híd ránk eső részét nem bontottuk el, hiszen ha ezt tesszük, nekik mindössze 60-70 cm marad, amin nem tudnak kocsival kijárni. Nem nyújtom tovább a történetet, a szomszéddal a rossz viszony megmaradt azóta is, múlt hét pénteken arra jövök haza egy fárasztó nap után, hogy a közös hídnak nyoma sincs, ők önkényesen, a mi megkérdezésünk nélkül elbontották. Megbeszélték magukkal, hogy minket mennyi anyag illet belőle, pár követ elénk dobtak, az összetört gyűrű a mienk, a használhatót felvontatták az udvarra... A polgármester kijött szombat délelőtt, ígéretet tett, hogy hétfőn jönnek, s újra mérik a területet, ma szerda este van, azóta sem jöttek... Igaz, megkérte a szomszédot, hogy ne folytassák a híd építését, de ez minket csak részben vigasztal! Bennem felmerül a kérdés, ha önkényesen elbonthatta a mi részünket, mi rá a garancia, hogy legközelebb nem-e arra jövünk haza, hogy elbontja a kerítésünket, vagy a házunk sarkát??? Legkönnyebb az lenne, hogy hagyjuk a fenébe az egészet, de a golyó már ki van lőve...

Elkeserítőnek tartom, hogy a 21. században ilyen megtörténhet! Gyakorlatilag az arcunkba nevetve azt tesznek amit akarnak, rájuk nem vonatkozik semmilyen szabály, sajnos ezt mi nem tudjuk tolerálni! Tudom, sokan nem értik, elítélnek érte, hogy nem hagyjuk annyiban a dolgot! Nekik azt kívánom, hogy csak egyszer lehessenek kicsi legyecskék, hogy egy-egy mocskolódást végighallgathassanak azokból, amit nekünk kell eltűrnünk, lassan napi szinten! A konklúzióm az, hogy mindenki maradjon a "saját társadalmi közegében", ha értik mire gondolok, mert ha a "sz...t feltesszük a polcra, az attól még "sz...r" marad bárhogy is igyekszik lekvárnak tűnni!













































2015. szeptember 22., kedd

A kupak



Volt egyszer egy pillepalack, széles nyakú, olyan típus, amit általában kedvelnek az emberek. Valamikor régebb valamilyen üdítőital volt benne. Sok társával együtt álldogált egy kamra polcán. A különbség mindössze annyi volt, hogy mindegyik pillepalacknak volt "sapkája" azaz kupakja, csak neki nem. A gazdasszonya azonban csak nem dobta ki, hanem várta az alkalmas pillanatot, hogy hátha kerül egy széles kupak, s akkor majd használatba kerül ez a palack is. Telt múlt az idő, a kis palack olykor feledésbe merülve, türelmesen álldogált a kamrapolcon, s várakozott. A gazdasszonya minden egyes alkalommal, amikor bement a kamrába, ránézett, a tenger sok teendője közepette, s arra gondolt, kell szerezzen egy kupakot. 

Egy verőfényes szép napon a gazdasszony a városháza felé igyekezett, nagyon-nagyon sietett, pár perce volt csupán, hogy odaérjen késés nélkül. Ahogy befordult a sarkon, az épület ablakpárkányai épp szemmagasságban voltak. Gondolatai ezer felé csapongtak. Ahogy épp az előtte álló teendőjére koncentrált, egyszer csak megpillantott az ablakpárkányon egy széles kupakot. Szinte megállás nélkül felnyúlt érte és táskája zsebébe süllyesztette, nagyon-nagyon megörült neki. Azonnal az jutott eszébe, hogy lám, csak igaz, a vonzás törvénye milyen szépen, egyszerűen működik az életünkben... Kupakot kértél a palackodnak, s íme itt a kupak!

2015. szeptember 13., vasárnap

Az élet kereke


Elég fura, érthetetlen lett számomra a mai világ... Azokat az embereket, akik a legfontosabb szerepet töltik be az életünkben néha kívülállóként, idegenként szemléljük, nem értjük. Nehezen bírom feldolgozni, ha valakinek például megteszek valamit és nem köszöni meg, nem hálálkodásra gondolok, sima köszönöm is elég. Ez lenne a természetes. Nehezen dolgozom fel, ha megkérdezem valakitől hogy vagy, hogy van a családod, ő válaszol, de nem kérdezi meg, hogy mi hogy vagyunk. Tudom, butaság, az én butaságom, de napokig rágódom az ilyen dolgokon. Lelkileg meg kell érni, hogy fájjanak ezek a dolgok, meg kell tapasztalni az élet mostohább felét, anélkül nem érezzük, nem érzi mindenki, valakinek ez így természetes, nekem nagyon fájnak. Fáj, ha sokáig nem néz feléd egy-egy kedves ismerős, fáj ha nincs rá két perce, hogy beugorjon hozzád, ugye mindig időhiány a kifogás... Valójában nem az idő hiányzik, hanem az érdeklődés... Az érdeklődés, mert elvitte egy más, egy jobb irányba az élet, nem emlékszik, hogy nem volt még az olyan rég, amikor minden másként volt... Az emberek túl gyorsan felejtenek, ők azok, akik még nem tapasztalták meg az élet árnyékosabb oldalát. Mert az árnyékosabb oldalon válunk türelmesebbé, érdeklődőbbé, érünk meg dolgokra, értünk meg másokat, tanulunk meg örülni apróságoknak. Amikor majd újra az élet napos felére fordul a sorsunk kereke mi ekkor már bölcsebbek és lelkileg borzasztóan érzékenyek vagyunk az ilyen dolgokra, de mindent egybevetve erősebbek is, mint mindig az élet napos felét élvező, érzéketlen embertársaink. Hiszen akire mindig süt a nap, az nem tudja milyen fázni, s közben érzéketlenné válik mások iránt...